A szombati Telihold elé.

Miért érezzük magunkat rosszul egy teliholdas éjszakán?

A szombati Telihold napközben, valamikor fél kettő felé teljesedik majd be. A Hold az Oroszlán jegyében, Mágha nevű holdházban, a Nap a Vízöntőben, a Szatabisa holdházban áll majd ekkor. Egyik sem könnyű, sőt a körülöttük, főleg a Nap közelében lévő bolygó állások sem igazán a harmónikusak, inkább feladatorientált és különleges helyzetben lévőek.

A Telihold mindig, minden alkalommal nagy és érdekes, de mindig a saját személyiségünkre, annak alakulására, fejlődésére hat, – szóval dolgoztat, lelkileg, mentálisan.

Mindig bennünk, magunkat zizegteti, mindig az érzelmeinket, a mentális megéléseinket birizgálja. Néha megkérdőjelezi a bennünk lévő férfi-női minőséget, a jin-jang energiáinkat, a harmóniát és diszharmóniát, a jól vagyok vagy ócskán vagyok állapotát, bírom még vagy elég volt már a lelki teherből, -hát mindig ezt bökdösi. És mellesleg azt, hogy mit hordozunk magunkban női oldalról, anyai felmenőktől, sok-sok felmenőtől.

Néha fel sem fogjuk, sokszor nem éri el napi dolgainkat, tevékenységeinket, mondatainkat, gondolatainkat, vagy inkább csak nem tudatosul bennünk. Pedig, DE! Csak a tudatalattinkban, mélyen megbújva olyan érzéseket, régi, talán nem is saját magunk által megélt érzelmeket, motivációkat, régi és homályos megéléseket hordoz, ami talán már nem a miénk. Lehet, hogy már nem is férünk már hozzá, mert olyan messze van annak a megélése, valaki ősünk által megélt, de általunk hordozott érzés és élmény világ ez. Hányszor éltük meg már álmunkban, hogy, szaladunk valami elől, de nem visz a lábunk, meg se tudunk mozdulni? Pedig szaladnánk előle, de valami nem enged, valami visszafog.

Gondoljunk vissza arra, hogy a felmenőink, akikre még emlékszünk a családi legendáriumból, mennyi mindent átéltek? Szüleink, nagyszüleink, ükszüleink, szépszüleink. A híres, civilizált 20.század szülöttei, vagy a 19.század végén születtek, akiket mi is ismerünk esetleg. Végig éltek 2, azaz kettő világháborút, mi ezt ma nem is tudjuk felmérni, mert ez kicsit, már számunkra „történelem órának” tűnik, olyan, mintha nem is létezett volna, csak olvassuk, de valahogy ez már nem a mi éltünk, csak valahogy gondolunk rá. Biztos rossz volt – gondoljuk mi.

A teljes létbizonytalanság, aminek nem ők voltak az okai, az éhezés, a napi teljes lét,- és létezés bizonytalanság, pl. mit adok enni a gyereknek?, a háborúkból visszatérők kéz és láb nélkül, -ezek csak fizikai okozatok-, de ezt lelkileg hogyan lehet túlélni? És azt hogyan lehet túlélni, hogy elveszik mindened, amiért egész életedben, nap mint nap dolgoztál, és egyszer csak nincs, megy a közösbe. Amikor az életednek nincsenek biztos kapaszkodói, ezt Te, hogyan élnéd meg? Ők megélték. A háborúkat, a gyerekek elvesztését és meg nem születését, a fizikai borzalmakat, és az azt követő traumákat, a málenkij robotot, és a megnevezhetetlen táborokat, ahová akkor is bekerülhettél, ha kicsit mást gondoltál a világról. Belegondoltál már abba, hogy mit éltek át a szüleid, nagyszüleid, és az ő felmenőik a civilizáció nevében a XIX és XX. században? Hát, mi ennek vagyunk a folytatói, a rossz álmokkal, a bennünk lévő, már nem is valós, vagy valós bűntudattal, a sok-sok félelemmel, valós agresszióval, az élet napi kínjaival, a nem tudom, mi lesz holnap érzésével, mindennel, amit ŐK ÁT-ÉS MEGÉLTEK.

Szóval, mik is a mi álmaink, és milyen álmokat álmodnak meg a mi gyerekeink és unokáink?

Hoztuk magunkkal, generációkon keresztül, a génjeinken keresztül, a sok-sok felmenőnkbe beépült, bekódolt sérelmeket, agressziókat, pozitív és negatív átéléseket vagy előző életeinkből megmaradt életeseményeknek, félelmeinknek vagy kedvező dolgoknak megmaradt kis csíráját, és maradványát hordozzuk itt. Mit kezdjünk vele, mit kezdjük azokkal a feljövő dolgokkal, érzésekkel, ami már lehet, hogy nem a mi megélésünk, de még mindig bennünk van? És olyan, mintha a miénk lenne! Pedig, NEM!

Hát aludni, azt biztosan sokszor nem tudunk tőle. Zavaros álmokat, megfejthetetlen álombéli történéseket hoz, amivel nem tudunk másnap reggel mit kezdeni, mert zagyva és kíséteties. Nem megmagyarázható dolgok ezek, általában már rég nem köthetőek a saját életünk dolgaihoz. Mi történik ilyenkor? Kóválygunk, vagy számtalanszor megfordulunk az ágyban, már negyedszer megyünk a mosdóba, pedig nem szoktunk, már bevettük a Frontint, sőt lehet, hogy egy szilvapálinkával öblítettük le hajnali fél háromkor, hátha ez jó lesz…és elaltat! Általában el is engedjük ezeket a megfoghatatlan éjszakai érzéseket reggel és próbálunk másnap nem gondolni ezekre a zagyvaságokra, mert csak zaklatottá tesz és nyugtalanná. „Egy rossz álom volt!” -gondoljuk.

Csak, hogy ez mennyire természetes? Hány kisgyerek tud félig ébren tölteni egy teliholdas éjszakát, és fél elaludni, mert az álom, ami érkezik, nyugtalanná, felborzolttá, bizonytalanná teszi, pedig máskor olyan jól alszik? Sok kisgyerekes anyuka tudna álmatlan, ok nélküli sírós, megnyugtathatatlan érzésű éjszakákról mesélni. A kérdés mindig, miért? Pedig lehet, hogy csak fel kellett volna nézni az égboltra…Telihold, vagy Újhold van. Az Érzelmek felborzolódnak. Engedni kell ezeket felszínre törni, kifolyni, csak nehogy megbetegítsen az a sok stresszes élmény, ami ilyenkor feltör (nem mindig, nem mindegyik Teliholdnál, csak néha, ha olyan témát érint ez a Hold állás, ami ránk hatással van), és valahogy mi mindig reggel csak elfojtjuk, mert csak egy rossz álom volt!

És minél közelebb vagyunk a saját önvalónkhoz, a felmenőink által generált mai énünkhöz, és a gyerekkori énünkhöz, ahol még sok régi „emlék” természetes állapot, annál inkább tudjuk feldolgozhatóvá tenni ezeket az érzéseket, teliholdas megéléseket és azokat a híresen rossz teliholdas éjszakákat túlélni.

(folyt. köv.)